Hajózzunk hát ki!

A hajózás szenvedélyes iskolájában meg vagyon írva a felépülők, az útkeresők, a profilváltók egyszer-egye

Elkezdődik a hajónapló! Blogformában. Ősszel ígértem meg magamnak és a lovagrendi kapitányunknak, Zoltán Kapitánynak (Hovanec Zoltán, az Euromarine és a Maritime Szabadegyetem tulajdonosa, fess tengerész), hogy nem csak a szám jár, a kezem is.

Réges-régen beleszerettem a hajózásba, a tengerbe, az ezzel járó szabadságba. A végtelenbe. És egyben a rendszerbe. Mert a hajós élet emberibb. Szebb, jobb, kötöttebb, de szabadabb is. Elit, nem csupán az anyagiak tekintetében (minden elérhető, ez is). De a tisztasága, az átláthatósága, a szabályrendszere és a nyugalma. A szépsége (mert gyönyörű!), a vadsága és a szelídsége. Vagány, nőies és férfias is. Sportos, punnyadós, fitt, jó illatú, családias, csajozós,
pasizós, ha akarom. De babázós is.

És itt kezdődött a lényeg. Mert mi babákkal szálltunk hajóra. És ebben az elképzelésemben először Titanicot süllyesztő jéghegyeket véltem magam előtt tornyosulni. Először is: éppen a pocakomban úszkált még az egyik karácsonykor, amikor megfogalmazódott az ötlet. Újszülöttel, csecsemővel nem illik ugyebár hajón lótifutizni. De még pár hónapossal sem nem, hogy egy 2 évessel. Írtam Zoltánnak (az elérhetőségét hírnevének tudhatja be), hogy meglepném életem párját karácsonyra egy kompaktos kis hajózással. Babákkal. Vártam a visszautasító választ, meg olyanokat, hogy erősödjünk még, és, hogy turistákkal nem foglalkozunk. Hát, minden volt abban " kézcsók, meg tengerészbaráti üdvözlet" (mivel kiderült, hogy Robival, gyermekeim apukájával van már belföldi vizekre érvényes vitorlás és motoros hajósvizsgánk), de visszautasítás nem. Kedves, befogadó, baráti hang. (Amikor a hajósvizsgát tettük, épp az első lánykám volt a pocakomban. De mindent szépen,sorjában.)

Zoltán megírta, hogy ne perzseljük meg a kisdedet, induljunk szeptemberben. Átküldte a hajó képét (már ott ütött egy extrát a szívem, amikor megláttam) és hozzá biggyesztette, hogy ez totálban a kis családunk alászolgálatjára rendelkezésre bocsátva. És, hogy a pöttömöknek biztonsági háló, nem lesz ott gond. Előtte szokjuk a levegőt, kaptunk egy horvát családnál címet apartmanhoz. Pancsikoljunk, szimatoljuk a szelet és a gyerekek nyalogassák a sós vizet. Az egy hét letelte után pedig vár minket az Adria legborzasztóan-legnagyobb kikötőjében, Sukosanban, Zadartól nem messze.

Hát, én egész évben ezt vártam! A nagyfene boldogságom közepette ugyanis azon kezdtem pislogni, hogy itt nincsen azért minden rendben, nekem legalább is. Hajnalban, úgy 3 tájt felültem az ágyban és azon törpöltem, hogy hogyan is lehetne gerincet, szépséget és egzotikumot adni az életünknek picikkel. Halogatunk búvártúrát, mert velük nem lehet. Elodázunk trópusi kalandokat, vadvízi evezést, két hónapos lakóautó-barangolást, mert ezért, meg amazért nem lehet. És közben várjuk az akkor még függőben levő állást a páromnak, gyűrjük a saját cég létfenntartását, várjuk, hogy a gyerekek megnőjenek. Minden nap pakolásszuk szegényeket ki-, be az autós gyerekülésből (én vidáman ücsörögtem a húgommal a Warburg és a Lada hátuljában), hogy eljussak a boltba, a postára, a dokihoz, a tisztítóba, a bankba, stb. Az ügyintézőbe. A nap elmegy, és boldogok nem vagyunk. Kérdeztem magamtól, hogy mikor is szoktunk azok lenni?: Amikor utazunk, szabadok vagyunk és együtt a család. Csak az állandó pakolást utáljuk. Mire kész volt az ötlet, pirkadt! Hajóra szállunk! Az egész pereputtyal és egy ideig le sem esz onnan bennünket a fene! Minden egyben lesz: világot látunk és nem csak várunk rá. Kint leszünk a levegőn, ahol nincs szmog. Mozoghatunk (hihetetlen kondit és formás vádlit-popsit ad a ringatózáson való talponmaradás! ;-)) Találkozhatunk más szokásokkal, kultúrával, étkekkel, gondolkodással. Elleshetjük másoktól, ők hogyan oldják meg a boldogságot. Egyáltalán mit neveznek annak. A gyerekek tanulhatnak (tőlünk, nem feltétlenül csak a tananyagot) és nem bölcsiben, oviban, suliban, napköziben várják nap-nap után, hogy elcsigázott őseik bevágják őket a vacsoraasztalhoz, a kádba és gyorsan az ágyba egy-két rapid mese után).

De a puding próbája az evés, ugyebár. Másnap megírtam azt a bizonyos levelet Zoltán Kapitánynak!

Már túl vagyunk a teszten. És mondhatom, sikeres kaland volt, halálos fertőzést kaptunk. Legkésőbb 3 év múlva indulunk és 5 évig hajón leszünk! Ha nem tovább...

Erről fog szólni ez a történet. Hogy hogyan készülődünk minden fronton ez alatt a 3 év alatt. A picikkel a nagy útra! Vizsgákat teszünk, csoportosítjuk az erőforrásainkat, lelkileg ráhangolódunk és másokkal beszélünk a tapasztalataikról. Beszerezzük apránként a motyót a "nem-marine-kék-csíkos" lepedőtől a hajóig, a vízumokig, az oltásokig. Megtanuljuk a házipatikát és az alsós tananyagot. Megkeressük a legjobb és költséghatékonyabb cuccokat. És ráállunk a takarékos minimálra. Mert a hajóra nem sok 2000 Ft-os harisnya vagy 30ezres csimma köll. Viszont jó, ha vannak varázseszközök, amitől puha és fiatalos marad a bőr, hogy jól álljon a fűszoknya ;-). Egy e-book biztosan kéznél lesz. És egy cserép aloe vera.A pasis dolgokról majd beszámol Robi kapitány!

És még arról is tematikus beszámolót írok, hogyan vonható briliáns párhuzam a tengeri élet és a változási munka, a felépülés, a józanodás vagy csak akár az boldogabbik önmagunkra találás között.

Tengerészbaráti üdvözlettel: Évi,Robi, Zozi és Fruzsi